Zsiványsziklák

Kedves Túratársak!

Sokan jöttünk el, hogy emlékezzünk Bene Lacira. Tulajdonképpen neki köszönhetjük azt, hogy most ilyen sokan
vagyunk.

Valamikor nagyon régen szüleink arra tanítottak minket, hogy szeressük a minket körülvevő világot és benne a természetet. Sokszor vittek el kirándulni bennünket megismertetve minket a növények, hegyek és völgyek szépségével.

Laci tudatosan építette életét a természet megismerésére. Agrármérnök lett a növények nagy ismerője. Munkahelyén – a minisztériumban – a hasonló érdeklődésű munkatársaival szervezetten kezdték a természetjárást. Most is vannak közöttünk akikkel együtt kezdett túrázni.

Ezt a természet szeretetett másokkal is megosztotta. Neki köszönheti sok-sok ember – kicsi és nagy – egyaránt köztük én is , hogy ez az érzés máig tart.

A 80”-as évek elején egyszer csak elém állt, hogy menjünk el a Tátrába és:  „Ha a Risit megmászod, Te is a túraszakosztály tagja lehetsz!” A csábító ajánlatra igent mondtam.

Sokat köszönhetek ezért neki. Megismerkedtem az ország számos csodálatos vidékével, a Tátra és a Dolomitok fantasztikus hegyeivel és közben sok-sok csodálatos emberrel – a túratársaimmal.

Éveken keresztül Ő vezetett minket, amikor betegsége már nem engedte akkor is velünk volt. – Hányan vagytok? Kik mentek el? Milyen az utatok? – ezeket a kérdéseket telefonon midig feltette. - És mikor külditek a fényképeket?

Már a kórházban feküdt nagy betegen amikor a mecseki túra képeit vittem neki megmutatni, - ha hazamegyek felteszem a képeket a csapat albumába! - mondta. Már nem tudott hazamenni.

A túrákon sokat beszélgettem vele mindenféléről. Arról is, hogy hogyan tovább. Az utóbbi években már érezte, lassan valaminek vége lesz. Viccesen azt mondta: - Öcsém, ha én már nem leszek, a hamvaimat szórjátok el valamilyen szép helyen! Visszakérdeztem – a Zsiványsziklák jó lesz!? – Igen! - mondta.

Most itt vagyunk és Te is itt vagy Bene Laci!

Mi tovább megyünk a jelölt utakon. De nem válunk el, Te továbbra is velünk maradsz!

Csak a telefonhívásaid maradnak el!