Egy kirándulás után, fáradtan ültünk a menedékház előtti padon. Felettünk a csillagos ég, átölelt bennünk a csodálatos természet. Sokszor játszottam Lacival olyan játékot, hogy elkezdtem egy verset, és ő mindig tudta a folytatást.
Akkor ott  Goethe: Éji vándor dala című versébe fogtam bele:

 Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed,
Lendül.

És Laci befejezte:

Sóhajt az éj.

Már búvik a berki madárka,

Te is nemsokára

Nyugszol, ne félj…

És Laci ott a verset, és most megfáradt életét fejezte be.Sokan vagyunk itt, akik összegyűltünk Lacit elbúcsúztatni.

Szerető Családja, majd fél évszázados régi kollégái, barátai, túratársai, a Mormoták.

Azért is vagyunk itt oly sokan, mert mindannyian szerettük Őt és mert az Ő szeretetéből mindannyiunknak igen sok jutott.

Tudtuk róla, hogy rendkívül család-centrikus. Tudtuk, hogy családjához erős szálak fűzik és azt is, hogy ő is sok szeretetben

részesült általuk. És különösen, amikor élete végső küzdelmében rászorult az együttérzése, törődésre, szeretetre, akkor

érezte, érezhette, hogy Lányai, Veje, Testvére a lehetetlennel is megpróbálkoznak, hogy az elkerülhetetlent elkerülhetővé

tegyék  számára.

Realista ember volt, a csodákban a végén már nem tudott hinni.

Okos ember lévén egyszerű, mindennapi dolgokon is fel tudta mérni, hogy földi útja végén jár.

Egyszer egy telefonbeszélgetéskor azt mondta nekem.

”Tudod nekem milyen fontos a reggeli kávé. Amikor én azt csak délután négykor tudom meginni, mert addigra tudok csak

erőt meríteni  ahhoz, hogy kimenjek megfőzni, akkor már nekem, mit gondolsz, mennyi van hátra? „

 Nagyon rossz volt tehetetlenül hallgatni, hogy bármennyire is szeretjük, itt már sem a családnak, sem a barátoknak nincs hatalma a szomorú véget megállítani.

Igen, az élet apró mozzanatai, szokások sora, mindannyian tudjuk, ez mit jelent.

Sokszor töltöttünk vele több napot túrák alkalmával, bizony a finom kávé, egy szál cigaretta jelentette a szép nap kezdetét.

És már elmaradt a cigaretta, aztán elmaradt a kávé, elmaradtak a kirándulások, baráti találkozások, maradt a szobának a négy fala, a kórház, a vizsgálatok sora.

 És ha egy kicsit visszamegyünk a múltba, emlékeinkben ott van az a kolléga, aki mindig korrekt, egyenes, barátaival mindig

önzetlen, segítőkész és mint az igaz barát ismérve, ha kellett, a kritikától sem riadt vissza ha az épülésünket szolgálta.

35 éven keresztül.

Mindenkire oda figyelt, túráit úgy szervezte meg, hogy azon mindenki, aki gyors, aki lassú részt vehessen.

Ő volt az a túravezető, aki mindig annyi túratárssal tudott elszámolni, ahánnyal elindult. Azon nem veszítettünk el egyetlen

fáradt túratársat sem, együtt meneteltünk be, Zsófi lánya által elnevezett döngölt padlós kiskocsmába.

És ahogy Lacira, mint túravezetőre sokszor odaragasztottuk a humanista jelzőt, az sem volt véletlen. Ahogy egy híres író

igen szépen megfogalmazta a humanista ember jellemzőjét, akár Laciról írta volna:

„Mi humanisták igyekszünk a lehető legtisztességesebben, legbecsületesebben viselkedni és tőlünk telhetően szolgáljuk a

közösségünket.”

És Ő is így szolgálta a mi kis  közösségünket, amelynek erővonalait ő erősítette lépésről-lépésre.

 Nem véletlen, hogy a kirándulások végeztével a vacsoránál mindenki az ő asztalánál szeretett volna ülni, versengtünk, ki

fogja meghívni egy finom sörre, ki hallgathatja Laci érdekes, mindig kedves történeteit. 

A hagyománnyá vált évzáró karácsonyi túra azért volt jeles ünnep, mert akkor Laci forralt borát ihattuk és kenyerünkre az Ő

sült húsa került. Minden turista hölgy Lacihoz szaladt először a házi süteményével, hogy hallhassa elismerő szavait.

 Hogy miért szerettük hallgatni, miért kerestük a társaságát? Intelligenciája mindig lenyűgözött minket, jó humorával

vidámságot lopott be mindennapjainkba, tanácsait azonnal éreztük, hogy elfogadjuk. 

 Minden korosztállyal mesterien kommunikált, tisztelte az időset, a női nemet, különös szeretettel volt a gyermekei, unokái és a kis turista gyerekek iránt.

Így aztán több generáció nőtt fel a keze alatt, hiszen gyermekeink, unokáink bővelkedhettek az általa szervezett

természetjárásban, kis vetélkedőkben, amelyeket maga állított össze és a jó válasz esetén megkapták azt a   pici Nestlé

csokit, amire a mai napig is úgy emlékeznek gyermekeink, - akik időközben már felnőtté értek - mint a világ legfinomabb

csokijára, mert azt Bene Laci Bácsitól kapták.

 Tanította, nevelte gyermekeinket, unokáinkat az általa képviselt értékekre, és sok követőre talált, akik felnőttként olyanok

szeretnének lenni.

Fiaim mondták, - amikor megtudták, hogy Laci már nincs többé velünk,  - és azt hiszem beszélhetek valamennyi túrázó fiatal

nevében, hogy ma már ugyan elkopott egy kicsit a példakép fogalma, nem is igen dúskálunk igazi példaképekben, de ha Laci

Bá-ra  emlékezünk, na Ő igen, Ő egy példakép nekünk.

És ez a példakép elevenedik meg és kíséri őket,  hogy mindig rátaláljanak  a helyes útra.

Én azt hiszem, hogy akik ma eljöttünk Laci Barátunk búcsúztatására, hasonló gondolatokat fogunk még sok-sok éven át

megfogalmazni,  számtalan kedves emléket, történetet idézünk fel, hogy  Kedves emlékét sokáig megőrizzük!

Lacitól sokat hallhatták Leányai, unokái, és mi is, kedves mondatát: 

 „Küldök nektek egy álompuszit. „

KEDVES LACI, most itt, mi valamennyien

 küldünk neked egy álompuszit. 

Nyugodj békében!